Újtelepi Móra Ferenc Általános Iskola Informatika modulja

Legalább mi ne feledjük!

Neumann úgy vélte (és ekképp cselekedett is): a számítógép az emberiség kincse, azt egyetlen ember vagy szűk csoport sem sajátíthatja ki magának, tehát nem is szabadalmaztathatja. Ezzel szemben Mauchly és Eckert szabadalmaztatta az ENIAC-ot, ennek valamennyi áramkörét, tehát a korai számítógép elvét is, noha maga a számítógép (ennek az alapelve) nem az ő találmányuk.
Az elektroncsöves bináris áramköröket, a dobmemóriát, a műveletvégző és az összes többi részegységet egy Bulgáriából emigrált családnak a fia, John V. Atanasoff találta ki. Ő volt az, aki Clifford Berryvel együtt megépítette a világ első elektronikus számítógépét, az ABC-gépet (az Atanasoff Berry Computert). Erről hallott Mauchly. Meglátogatta Atanasoffot, egy hetet töltött nála, lemásolta a gép elvét és főbb részeit, meghallgatta Atanasoff továbbfejlesztési elképzeléseit, aztán pedig az egészet mint saját szellemi termékét adta el a hadseregnek.
A számítógép szabadalmából Atanasoffnak semmi haszna sem származott, hiszen a szabadalmi leírásban még a nevét sem említették. Valamikor a hetvenes években, amikor a szabadalmak már lejártak, Atanasoff utolsó munkahelye, a Honeywell cég a bíróságnál megtámadta a szabadalmi elsőbbséget Atanasoff javára. A pert megnyerték, s a bíróság kimondta: „Az első elektronikus számítógép megalkotója John Vincent Atanasoff.” Mondanom sem kell, hogy az amerikaiak nagy része a bíróságnak ezt az ítéletét még ma sem ismeri el, mert a „nemzet hőseit”, az amerikai számítógépipar megteremtőit nem hagyják letaszítani piedesztáljukról...
Amerikában nemrégiben ünnepelték az ENIAC megszületésének 50. évfordulóját. Ám ott két név nem hangzott el: John V. Atanasoffé és John von Neumanné. Igaz, az ünnepségre Atanasoff fiát is meghívták, de ő azt mondta: csak akkor megy el, ha valaki hivatalosan ismerteti az amerikai bíróságnak édesapja elsőbbségéről szóló ítéletét. A nyilatkozatot a rendezők megtagadták. Ezt meg is értettem, hiszen akkor már készen voltak azok a brosúrák, emléktáblák és cirkalmas szónoklatok, amelyek úgy mutatták be Mauchlyt és Eckertet, mint a világ első elektronikus, programvezérelt, egyetemes számítógépének az alkotóit, azaz mint Amerika nagy nemzeti hőseit.
Számos beszélgetést folytattam a Pennsylvaniai Egyetemen azokkal a fiatal és középkorú emberekkel, akik ma Amerika legkülönbözőbb egyetemein a számítástechnikát és a számítástechnika történetét is tanítják. Ezek a szakemberek megkérdőjelezik Neumann-nak a számítástechnikában játszott szerepét. Szinte minden egyetemen elterjedt, hogy a tárolt program elvét nem Neumann, hanem Mauchly és Eckert találta fel. Még Hermann Goldstine-nak sem hisznek, aki pedig ott volt, midőn az elv Neumann agyában megszületett. Amikor Goldstine erről az említett ünnepségen beszélt, jól láttam: megmosolyogták őt...
Nem is oly régen a washingtoni Smithonian Institute-ben átrendezték a számítógép-gyűjteményt. A régi gyűjtemény középpontjában a Neumann-gép (IAS-gép) állt a maga teljes felépítésben, bő magyarázatokkal. Az új kiállításon már az ENIAC áll a terem fő helyén, elfoglalva a kiállítás nagy részét: Mauchly és Eckert egész nap látható a videó képernyőin, amint különféle interjúkat adnak. John Atanasoffnak és Neumann János IAS-gépének egy néma vitrin meg a sarokban egy szűk hely jutott, csekély felirattal, persze, mindennemű perifériák és bővebb magyarázatok nélkül...
Amerikában többen is elmondták nekem, hogy nem az a nagy ember, aki feltalál valamit, hanem az, aki a találmányból üzletet és pénzt csinál. Ha valóban ezt a meghatározást fogadjuk el, akkor sem Neumann, sem Goldstine, sem Atanasoff nem volt nagy ember, ám amit feltaláltak, azt azért nem volna szabad elorozni tőlük...
Ez év február 8-án egy kis társaság, a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskola tanárai és diákjai, valamint jómagam most is megkoszorúztuk Neumann János két budapesti emléktábláját a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolában és a Bajcsy-Zsilinszky út 62. szám alatt levő szülőház falán. Többen is megkérdezték tőlem: miért írok emléksorokat Neumann János halálának 42. évfordulóján? Elég volna, ha ezt csak a kerek évfordulók alkalmával tenném.
Nos, Neumann János esetében más a helyzet: az ő haláláról minden évben kötelességünk megemlékezni! Ha mi, magyarok nem tesszük, akkor Neumann János emlékét hamarosan belepi a felejtés köde.

(K. Gy.)

Nyomozás Princetonban

Még az egyik első amerikai utam alkalmával elhatároztam, hogy meg fogom keresni Neumann János sírját, már csak azért is, hogy a Neumann János Számítógéptudományi Társaság „friss” főtitkáraként elhelyezzem rajta a társaság nevében a koszorúnkat. Érdeklődtem a sírról. Azt tudtam, hogy Neumann a washingtoni Walter Reed Kórházban, az Egyesült Államok elnökének fenntartott különszobában halt meg, de arról nem szólnak a krónikák, hogy hol találhatnánk meg Neumann sírját. Sem a rokonok, sem a barátai, sem princetoni Institute of Advanced Study, sem a magyar nagykövetség nem tudott felvilágosítást adni erről. Első alkalommal csak annyit sikerült megtudnom, hogy Neumann János – az édesanyjával együtt – közös sírban nyugszik Princetonban. Mielőtt a nyomozásom történetét tovább folytatnám, el kell mondanom, hogy az amerikaiak a temetés után általában nem látogatják az elhunyt hozzátartozóikat, szinte sohasem fordul elő, hogy mondjuk halottak napján kimenjenek a sírhoz, gyertyát gyújtsanak, és egy kicsit elmélkedjenek az élet végességéről. Ha valaki meghalt, akkor – az amerikai felfogás szerint – elmúlt a világból, ha voltak tettei, akkor azok fenntartják emlékét, ha nem, nem. Egyébként a temetőkben általában nem sírhantok vannak, hanem a pázsitból – amelyet a temető gondnoka nyír – állnak ki a sírkövek. Így nem csodálkoztam azon, hogy Neumann János sírjának a helyéről senki sem tudott pontos felvilágosítást adni. 
Nem szeretem könnyen feladni a terveimet, ezért ettől kezdve minden amerikai utamon béreltem egy kocsit, elmentem Princetonba, és elhatároztam, hogy egymás után végignézem Princeton valamennyi temetőjét. Legalább öt van, ráadásul többnyire borzasztóan nagyok. Volt úgy, hogy – kemény télen – a feleségemmel jártuk végig a sorokat, miközben a temető hószőnyegén egyedül csak a mi nyomaink voltak. Neumann sírját azonban elnyelte a föld. 
Deus ex machina! Levelet kaptam Nicholas von Neumann barátomtól, János fivérétől, aki kinyomozta és elküldte nekem testvére „koordinátorait”. Mondanom sem kell, a megadott címen egy ma már nem használt temetőt találtam, ahol a Princetonban elhunyt nagy emberek teste nyugodott. Az már csak pech volt, hogy késő délután jutottam el a sírkertbe, ezért a még ott levő alkalmazott nem volt hajlandó kinyitni a temető naplóját, és megnézni azt a számot, ahol a sírt megtalálhatom. Minthogy a temető vagy három órán keresztül nyitva volt, egészen sötétedésig jártam a sorokat, és számos nagy ember sírkövét megtaláltam, Neumann Jánosét nem. Bedugtam egy kis levelet a bezárt temetőiroda ajtaján, amelyben megírtam, hogy másnap kora délután már a New York-i repülőtéren kell lennem, ezért ismét eljövök kora reggel, s legyen itt valaki, aki megmutatja, hol van Neumann János sírja. Terveimmel ellentétben nem mentem tovább, egy közeli motelben sikerült szobát kapnom.

A szerző Neumann János és édesanyja sírjánál, Princetonban

Reggel – ha jól emlékszem – már hétkor ott voltam a temetőben, de természetesen sehol senkit sem találtam. Ültem az autó tetején, és vártam. Körülbelül egy óra múlva megjelent egy kedves fiatalember, egyenesen hozzám jött: „Ön, ugyebár, K. Gy., és rám vár.” Felültünk a kis traktorjára, és egyenesen egy távolabbi sírhoz mentünk. A sírkőn a név: Neumann János. 
Végtelenül nagy elégtételt éreztem. A fiatalember egy kicsit hátrébb húzódott, amíg én gondolati párbeszédet folytattam az általam személyesen sohasem ismert Neumann Jánossal. Azután elhelyeztem egy kis, nemzeti szalagos koszorút a síron, amelyet éppen harmadszor vittem Amerikába. A sírkő előtt egy amerikai lobogó volt a földbe szúrva, ezt évenként az Amerikai Légió teszi mindazoknak a sírjához, akik az amerikai hadsereg tagjai voltak. Neumann, persze, sohasem volt amerikai katona, ám mint a négy fegyvernem legmagasabb rangú szakértője és az atombomba egyik megalkotója felkerült az Amerikai Légió listájára, ezért járt neki a katonai tiszteletadás. 
Akkor vettem észre, hogy a kísérőm – a nagyon kedves fiatalember – még mindig ott van. Megkérdezte, ki vagyok, és miért érdekelt ennyire Neumann János. Elmondtam a kalandjaimat. Elgondolkozott, majd lassan megszólalt: „Az apám volt a temető előző gondnoka, én itt nőttem fel a sírkertben. Emlékszem Neumann János temetésére, pedig akkor még gyerek voltam. Tudja, a temetés, vagyis 1957 óta maga az első, aki meglátogatta a sírját.”

(K. Gy.)